GYORSAN elröppent a három hét. Éva nem is vette észre az idő múlását. Sose gondolta volna, hogy egy ilyen férfi toppan valaha az életébe. Most madarat lehetett volna fogatni vele. A nappaliban rendetlenség volt. A szoba közepén nyitott bőrönd hevert, és Éva a ruháit válogatta. A kétszárnyú szekrény tárva nyitva volt, csak az ő ruháit tartotta benne. Kollányi öltönyeit egy kartondobozba tette, minek foglalja a helyet, amíg nincs itthon. Nem kellett sok holmit vinnie, Kovács rendelkezett így. De a legkedvesebbeket mégis be akarta csomagolni. Kellemes gond volt kiválasztani a megfelelőket…

A beteglátogatást megismételték másnap is, de a következőn Évának be kellett menni dolgozni. Kovács doktor nagyon rossz néven vette, hogy a nő nem szólt előtte, és hiába csöngetett este kilenckor a kapuban, a hosszúra nyúlt műszak után. Aznap három nehéz műtéte is volt a kórházban, és utána még a klinikájára is be kellett mennie. Semmi másra nem vágyott jobban, mint Vica ölelő karjára. És akkor az asszonyt nem találta otthon.

Másnap kora reggel kiugrasztotta a hívással az ágyból, és alaposan megmosta a nő fejét. Ráparancsolt, hogy maradjon otthon.

– Megtiltod talán, hogy dolgozzam…? – kérdezte Éva.

– Igen! – csengett határozottan Kovács hangja. – Délután kettőkor nálad leszek, és megbeszéljük a dolgot. Éva nem feküdt vissza, pedig szúrta szemét az álmosság. Azt próbálta kitalálni, hogy mivel lepi meg a férfi.

Türelmetlenül várta, minduntalan az órájára pillantott. Még nem tudta, hogy mennyire pontos. Kettőre ígérte, hogy eljön, így háromnegyedkor már kiszaladt az erkélyre, hogy lesse a férfit. Amikor a kaputelefon csengett, villámgyorsan ott termett.

– Az ajtó nyitva lesz, de zárd be ám magad után… – mondta sejtelmesen, és bement a nappaliba. Minden úgy volt elrendezve, ahogyan eltervezte.

Kovács óvatosan meglökte az ajtót. Valóban nyitva volt. Belépett, de nem látta Évát.

– Vica, merre vagy? – kérdezte kissé bizonytalanul.

– Itt! – hallotta a nappaliból. – El ne felejtsd becsukni…

A doktor gondosan bezárta az ajtót, s átment az előszobán. Éva a nappaliban volt. A földre egy vékony takarót terített, rajta hevert meztelenül. Oldalt feküdt. Egyik lába kinyújtva, a másikat kissé felhúzta. Tökéletes teste hullámvonala kirajzolódott a sötétzöld pléden. Fejét lefektette, haja szétterült, s az égővörös hajkorona szinte lángolt.

– Most már olyan a színe, mint eredetileg volt… – mondta az asszony mosolyogva, és kitárta a karját. A doktor ledobta a csokrot a földre, és elkezdte az ingét gombolni. Aztán a nyakkendőjéhez kapott, meglazította, majd kilépett a cipőjéből. Éva lehunyt szempillája alól leste a kapkodó mozdulatokat. A férfi bajsza idegesen rángatózott, ettől lenevette magát. – Gyere, Gézu –, mondta halkan, és lehunyta a szemét.

Fél óra múlva Kovács ernyedten feküdt a földön. A takaró egy csomóban, az asztal alá volt gyűrve. Éva felpattant, megfogta a férfi kezét és a szófára húzta. Az ölébe bújt, és érzékien símogatta a mellkasát.

– Az én kartonomat felvetted, de mi lesz a tiéddel? – kérdezte. A férfi felvonta a szemöldökét, és kérdően nézett a nőre. – Majd kérdezem, és az adatokat ide raktározom – kopogtatta meg a homlokát Éva. Kovács önkéntelenül is bólintott.

– Neve? – kérdezte nevetve a nő.

– Doktor Kovács Géza, kérem tisztelettel – válaszolt a férfi, és megsímogatta az asszony mellét.

– Ne próbáld elvonni a figyelmem! Ez most alantas eszköz alkalmazásának minősül. Címe? – folytatta a kikérdezést.

– Tudod…

– Hogyan… – kérdezte Éva, mint aki nem jól hall.

– A klinikán lakom. A legfelső emeleten van a lakásom.

– Ja, az más – gondolta Éva. Ez megmagyarázza, hogy miért volt sötét a három ablak… – És miért nem akartál felvinni oda?

– Hát hagytad? Azt mondtad, hogy etikátlan vagyok, így a lakásommal már elő se mertem hozakodni.

– Fogadjunk, hogy arra gondoltál, hogy ide könnyeben feljutsz…

– Nyertél. És én is… mert most már itt vagyok.

– Ez igaz, de nem akkor amikor te akartad, hanem amikor én. Családi állapota? – kérdezte Éva, és érezte, hogy egy picike gombóc van a torkában.

– Este nálad voltam, most délután itt vagyok, akarod, hogy holnap reggel eljöjjek? Amikor akarod itt vagyok…

– Ez nagyon is rendben van, de mégse válasz a kérdésemre.

– Egy nős ember megtehetné?

– Nem nagyon tudom elképzelni.

– Akkor mi a felelet? – kérdezte a férfi, s elgondolkozva nézett az asszonyra. Hirtelen felemelkedett. Átmászott Éván, közben alaposan megfogdosta, hogy szinte fájt a nőnek. A könyvespolcról elvett egy papírt, tollat keresett, s ráírt valamit. Ott hagyta, és visszaült az asszony mellé. Megfogta a kezét.

– Vica, mondj egy dátumot, ha lehet ne túlságosan távolit.

– Miért? – kérdezte kíváncsian az asszony.

– Csak, ne kérdezősködj, mondd!

– Jó, huszadika, megfelel?

– Ha neked igen, nekem is… Most menj oda, és olvasd el, hogy mit írtam a papírra. Ha ezt egy nős ember meg tudja csinálni, akkor megeszem a kalapom.

Éva fekelt, és lassan odament a polchoz. Tétova mozdulattal nyúlt a lapért. Ránézett a férfira. Az kerekre nyitott szemmel mosolygott rá. – Na, olvasd már el – noszogatta. A nő szétnyitotta a lapot, és belepillantott. Egy pillanatra megkövülten bámult rá. Egyszerűen nem hitt a szemének.

– Nos, Vica, ha nős vagyok, akkor lehetséges ez? – kérdezte Kovács.

– Nem, nem hiszem… – dadogta Éva. – Ez valóban komoly? – kérdezte, mert nem mert hinni a szemének. Hallani akarta, amit leírva látott. Mert a lapon az volt, hogy amelyik napot megjelöli, aznap indulnak két hétre nyaralni Nizzába, feltéve, ha Éva hajlandó elfogadni a férfi meghívását. Elindult a férfihoz. Közben jachtokat látott a verőfényes tengerparton, hófehér ruhás picérek sürgölődtek körülötte, látta magát estélyi ruhában a Kaszinóban, ékszerek csillogtak lelki szemei előtt, elegéns éttermekben látta magát. Csillogó szemmel állt meg a szófa előtt. Lassan leült a szélére, és megcsókolta a férfit.

Kovács betartotta a szavát. Éva tudta, hogy az időpontot ő választotta, s az onnan számított két hét csak az övé. Kovács semmiképpen nem lehet nős. Hogyan tehetné meg egy asszony mellett, hogy ennyi időre elszabaduljon, ráadásul, akkor, amikor Éva akarja?

Napokon keresztül tervezgették az utat. Éva választott a három szóba jöhető szálloda közül. Sokáig tépelődött, hogy kocsival menjenek-e vagy repülővel, végül a gép mellett döntött, mert még sose repült, annak ellenére, hogy nagyon félt a légi utazástól.

Az új ruhájába bújt, amit az előző napon kapott. Türelmetlenül várakozott. Amikor meghallotta Kovács doktor hangját az utcáról, szinte repült az erkélyhez.

– Vica! Mi lesz már? Indulnunk kell… – harsogott a férfi a Mercedes mellett.

– Máris rohanok! – kiáltotta Éva. Felkapta a kis bőröndjét, és sietve zárta be a lakást. A lépcsőházból még hallotta, hogy cseng a telefon. Egy pillanatra megtorpant. Vajon ki keresheti? Kati barátnője nyaralni ment, semmi fontos mondanivalója nem lehet, Csontos a bárból említette, hogy felhívja, de nem mondta biztosra. Az anyja nem szokta hívni. Legyintett. – Mondd rá az üzenetrögzítőre, akárki vagy… – gondolta, és leszaladt a lépcsőn.

 

KOLLÁNYI napjai a szolgálatban és a postán teltek. Amíg a hajó a kikötőben volt, minden nap, szinte rimánkodva kérte az ügynököt, hogy alaposan nézzék át a napi postát, mert ott kell lennie a Magyarországról érkezett légipostai borítéknak is.

Felhívta Pataki Ferit is, hogy próbálja meg elérni a feleségét.

– Ferikém, nagyon aggódom. Nem tudom, hogy mi történhetett Évával. Próbálj utána nézni… Holnap ugyanebben az időben hívlak.

A következő nap megint csak az üzenetrögzítővel beszélt. Utána felhívta a barátját.

– Géza, nem tudtam Évát elérni. A legkülönbözőbb időpontban hívtam, de sose veszi fel. Tanácstalan vagyok.

Kollányi elsápadt, majdnem sírva mondta. – Feri, a legrosszabtól tartok. Félek, hogy baleset érte… Próbáljátok a kórházakat felhívni…

– Meg a rendőrséget is – mondta Pataki, és Kollányi belesápadt a gondolatba is, hogy Éva…

A következő huszonnégy órában a lehető legvadabb képzelgései támadtak. Kórházban látta a feleségét, nyakig begipszelve. Remegve gondolt rá, hogy az autóbusz karambolozott, és az asszonyt a tűzoltók vágták ki az összeroncsolt járműből. Jaj, Istenem, nehogy tolókocsiba kelljen szegénynek leélni az életét, aggódott. Az is az eszébe jutott, hogy a rendőrségi jelentésben bukkannak a nyomára, az áldozatok között, és még a temetésre se ér haza.

Nem tudott a munkájára koncentrálni. Ideges volt, aki szólt hozzá, azzal goromba volt. Rézbandi behívta magához.

– Gézám, nem jó ez így. Állandóan eszed magad. Próbálj meg nem gondolni a legrosszabbra.

– Könnyű azt mondani! Te meg tudnád tenni? Tudnál a helyemben közömbös lenni? Egyszerűen meg kell bolondulni! – kesergett.

– Megértelek, de a srácokat hagy békén. Ne cseszegesd állandóan a beosztottaidat. Ma is panaszra jött a Bendegúz, hogy belekötöttél az olajszeparátor miatt.

– Az úgy volt, hogy…

– Nem kell a púder. Akik ott voltak, azt mondták, hogy csak kötözködtél vele.

Kollányi öklével a nyitott tenyerébe csapott. A jó franc essen bele, gondolta. Soha nem esett meg vele, hogy a munkatársai panaszkodtak volna rá, és most tessék, még ez is. Ránézett Rézbandira, semmit se szólt. A főnöke szó nélkül megfordult, és eltűnt a hálófülkéjében. Hátratett karral jött ki. Hirtelen előkapta a kezét, és egy tükrött tartott Kollányi arca elé.

– Nézd meg magad… Milyen búval bélelt arcot vágsz! – mondta és elnevette magát.

Kollányi szembenézett magával. Borostás volt az arca, szeme karikás, haja az égnek állt. Megfogta a tükröt, és lenyomta a főnöke karját.

– Ne marhulj már… – mondta, és megpróbált mosolyogni, de csak egy grimaszra futotta az erejéből.

Másnap taxit fogott, pedig nem akart feleslegesen költeni. Így is sok pénzét elvitte a hiábavaló telefonálgatás. Most Zita volt otthon.

– Szia Géza… – mondta, és Kollányi úgy érezte a hangjából, hogy valamit tud az asszony. – Tegnap egész nap itthon rostokoltam. A telefonszámlát bevasalom ám rajtad! El nem tudod képzelni, hogy hány helyre telefonáltam. Hála Istennek, nincs egyik kórházban se Éva, és a rendőrség se tud róla, hogy aznap baleset lett volna a reptér közelében, vagy akár azon az útvonalon, amerre haza kellett mennie. Viszont felhívtam a bárt, ahol dolgozik, és ott azt mondták, hogy orvosi javaslatra két hét szabadságot vett ki… Elutazott pihenni, mert nem érzi jól magát. Ideges, szédülései vannak, hányinger jön néha rá… Gyenge… Azt is pedzegette a főnöknek, hogy ha nem lesz jobban, akkor lehet hogy nem megy vissza dolgozni. Állítólag veled is megbeszélte. – mondta egy szuszra az asszony. – Hát ez van Géza. Ha nem is a legjobb híreket mondtam, de nem olyan rossz, amitől tartottál.

– Köszönöm, Zita – tette le a kagylót Kollányi.

Hát ez is valami, gondolta. Vajon mi baja lehet az asszonynak? Mindegy, a fő az, hogy megvan, és remélhetőleg jól is érzi magát. Jobb kedvre derült, nem is sietett már vissza annyira a hajóra. Sétált egyet a tengerparton, majd meglátta Foltos Zolit, aki egy vendéglő teraszán ücsörgött. A fiatalember is észrevette, és intett neki, aztán hirtelen visszarántotta a kezét, és másfelé fordult. Kollányi úgy érezte, hogy Zoltán már megbánta, hogy odahívta, de azért odament. A negyedik gépész is ott volt, amikor úgy lebarmolta Bendegúzt, az olajozót. Letelepedett a nádfonatú székre.

– Iszol valamit? – kérdezte Foltos. Kollányi egy kólát kért. – Na, tudtál beszélni az asszonnyal?

– Nem, nincs otthon. Elutazott pihenni. Szerencsére egy kicsit rosszul van. Már nem az a jó, hogy rosszul van, hanem az, hogy nincs nagyobb baja… – dadogott Kollányi. A pincér lette a kólát. Azonnal kérte a pénzt. A férfi kiszámolta, s egy hajtásra kiitta. – Ez jól esett… – mondta, és úgy nézett Foltosra, mint aki marslakót lát.

– Várj csak Zoli…! – emelte meg a hangját. A fiatalember sóhajtott egyet, mert azt hitte, hogy megint egy hosszabb lekizésnek néz elébe. A kollégájának azonban egészen más volt a gondolata. Izgatottan megragadta a fiatal gépész kezét, és az asztalhoz kezdte veregetni, közben félhangosan motyogott.

– Mit is mondott Zita? Hogy enyhe rosszullétei vannak, meg hányingere, és nem találja a helyét. És azt is említette, ha nem múlik el, akkor otthagyja a munkahelyét, és most jön a lényeg: mert megbeszélte a férjével is! – Hangosan folytatta. – Hát megvan, Zolikám! Hát megvan…! – A férfi egyszeriben jókedvre derült. Foltos fellélegzett. Így mégis csak más… – Ó, én bolond! – folytatta a második gépész –, hiszen azt mondtam az én Évámnak, hogyha terhes lesz, akkor semmiképpen se hagyom, hogy dolgozzon. Ott kell hagynia a munkahelyét, és otthon pihenget majd, vigyáz magára, és főleg a picire! Semmi esetre se kockáztatom meg még egyszer, hogy… – mondta, és elborult a tekintete.

– Mit… – kérdezte Foltos, mert nem ismerte Kollányi első házasságának történetét.

– Á… nem fontos – motyogta kissé szórakozottan. Aztán fellelkesülve folytatta: – Hát ezért utazott el, egy kis levegőváltozásra! Ó, én hatökör! Hogy aggódtam, amikor pedig örülnöm kellett volna, hogy jön a gyerek! – Odaintette a pincért, és rögtön négy sört rendelt. A felszolgáló megkérdezte, hogy lefoglaljon-e két széket a barátaiknak, mert hamarosan több vendégre lehet számítani, de Kollányi meg se hallotta. Tovább lelkendezett. Foltos vigyorogva hallgatta. Mennyivel jobb volt így, mint olyan búvalt bélelten…

A pincér meghozta a söröket. Kollányi hatalmas kortyokkal lehúzta az egyiket. Elgondolkozva nézegette az üres üveget.

– A franc megette az egészet… – mondta, és Foltos értetlenül nézte a hirtelen hangulatváltozást.

– Most aggódhatok mindkettejükért. És legközelebb csak Argentínából hívhatom. Három hétig rághatom a körmömet, mire beszélhetek vele…

Foltos megemelte az üveget.

– Akkor igyunk a picire… – mondta. Aztán vígasztalóan hozzátette: – Meglátod, hamarabb ott leszünk San Lorenzóban, mint gondolod…