A parancsnok meglepetten nézett fel. Egy magas, szőke, ötven körüli férfi állt az ajtóban. Sötétkék pantallót, és világos, kockás zakót viselt. Kezében elegáns táskát tartott. Kérdően nézett a látogatóra, de Závodi megjelent a férfi mögött, és bemutatta:

– Parancsnok úr, az ügynök.

– Sören Flindt Knudsen – mutatkozott be a férfi. Táskáját letette a bejárat melletti szófára, s úgy ment kéznyújtásra Tárnokihoz.

– Foglaljon helyet Mr. Knudsen. A távirataiból már ismerem a nevét… Jó híreket hozott?

– Ilyet is, olyat is… Semmi különös, parancsnok – mondta Mr. Knudsen és felhúzta a nadrágja szárát, és leült. – Mindjárt jön a hatóság is, valamiért lemaradtak. Már hallom a hangjukat.

Závodi újra bekukkantott.

– Itt vannak, captain…

A hivatalos emberek besorjáztak a kis parancsnoki szalonba, és helyet foglaltak. Závodi az ajtó előtt ácsorgott, hátha szüksége lesz rá Tárnokinak.

Barkóczi nem jött fel. A fedélzeten intézkedett, a raktárakat nyitották, ott figyelte a munkát. A raktártetők döngve csapódtak egymáshoz, ahogy felfutottak a rámpára, s függőleges helyzetben megálltak. Felmászott a raktárkeretre. A műtrágya jó állapotban volt, megülepedett, mintegy fél méterrel alacsonyabban volt, mint berakás után. Miután mindegyik raktárt megnézte, elégedetten állapította meg, hogy nem ázott be a rakomány. Pedig amikor Dániát megkerülték, a német partok előtt oldalról kapták a rossz időt, s a víz állandóan feljárt a fedélzetre, és a raktártetőket áztatta. És a Vizcaya se volt kuya.

Érdekes, Franciska nem volt rosszul egyik alkalommal se. Amin mindenki csodálkozott, hogy szinte állandóan evett. Mindig a szalonban talált rá, és vagy a frizsiderben volt derékig, vagy a kenyérpirítóból vette ki a szeleteket. Ilyennel még nem találkozott hosszú tengerész-pályafutása alatt. Az, hogy valaki nem tud enni, ha viharban van a hajó az normális. De hogy evési kényszer jöjjön rá a mozgástól? Nem vagyunk egyformák, vonta le a következtetést.

Ezután lement a rakpartra, ellenőrizte a merülést. Egy cédulára felírta, s mielőtt felment volna a parancsnokhoz, beírta az adatokat a kikötői naplóba. Mire felért, a vizsgálat már majdnem véget ért. Mr. Knudsen vitte a szót.

– Nekünk jó hír, magának lehet, hogy nem, de mindössze tíz nap alatt kirakjuk a hajót. Gondolom, kevesebb időt akartak itt a kirakással eltölteni, de erre kell, hogy számítsanak… Markolóval dolgozunk, és teherautóval szállítják el a rakományt. Huszonnégy órás munkarendben dolgozik a kikötő, de előbb nemigen végezhetnek, mert a kamionokkal gondok szoktak adódni… Ne aggódjon, az összes műtrágyára szükség van, az utolsó napokban sok munkást küldünk a hajóra, és mind egy szemig kilapátolják… Söpörniük se kell majd utánunk! – sorolta Mr. Knudsen a híreit. Ez utóbbinak főleg Barkóczi örült, és nyilván Kovács Endre se lesz elkeseredve, hogy kevés takarítani való marad raktármosás előtt…

– A kikötői rendőrség kiállítja a partra lépési engedélyeket, nincs korlátozva a kimenetel. Az egész szigeten mozoghatnak, elmehetnek a fővárosba, Santo Domingóba, vagy ha akarnak a sziget túlsó végében meglátogathatják Kolombusz sírját. Azt tudja captain, hogy a spanyolok szerint nem itt nyugszik a nagy felfedező? – kérdezte az ügynök.

– Persze, de innen vitték Sevillába… – mondta Tárnoki.

– Ki tudja, mi az igazság? Én azt mondom, hogy ez az igazi. Lányokat nem hozhatnak a hajóra – ismertette a következő szabályt Mr. Knudsen. – Ajánlom, hogy mindenki vigyázzon, mert a helyi maffia irányit mindent ebben a bizniszben… A legfontosabbat a végére hagytam. Ha a munkások feljönnek a hajóra, hogy összelapátolják a műtrágyát, vigyázzanak, legyenek résen! Nagyon sok potyautas szökik fel a hajókra. Tartsák nyitva a szemüket, és zárjanak minden helyiséget a fedélzeten! Indulás előtt bejön a haditengerészet, és átfésülik a hajót, potyautasokat keresve. Önnek alá kell írnia, hogy átkutatták a hajót, és elégedett az eljárással.

– S ha nem írom alá? – mosolygott Tárnoki.

– Akkor nem mehetnek el. Ha a kutatást vezető tiszt kezében lesz a hajó pecsétes papírja a Kikötőkapitányság csak azután ad engedélyt az indulásra… Ilyen egyszerű az egész… Van valamire szükségük? Friss vízre, élelmiszerre?

– Vizet majd a kirakás végén kérünk, némi zöldséget azonban veszünk.

– Ha nincs semmi egyéb, akkor a hivatalos részét be is fejeztük… Meghívhatom captain hétvégére? Szombaton délelőtt bejövök kilenc körül, és elmegyünk egy clubba. Strandja van, ebédelni is lehet, és ha estére is maradunk, a Night Clubban jól érezhetik magukat. Sok jó helyet ismerek. Tudja, nálunk az idegenforgalom igen jelentős bevételi forrás. Mindent a turistákért… Hozza az első tisztet is, meg a chief engineert¹ is.

– Majd megkérdem a gépüzemvezetőt – egyezett bele Tárnoki. – Az első tisztnek itt a felesége… – nézett kérdően Mr. Knudsenre.

– Neki is szól a meghívás…

Zsigai nem fogadta el az ügynök invitálását. Nem társasági ember, hárította el, idegenül érezné magát. És ami a lényeg, hogy sok a dolog a gépházban. Egész napra nem akarja egyedül hagyni a gépészeit.

Annál jobban örült Franciska. Néhány pillanat alatt hatalmas rendetlenséget csinált a kabinban. Egymás után kapkodta elő a ruháit, és tanácstalanul válogatott. Nem számított arra, hogy ilyen szórakozásban lesz része.

– Nem kellene ekkora gondot csinálnod ebből! – nevetett a férje. – Gondolod, hogy a turisták kicsípik magukat? A legszebb leszel mindenképp, bármit is veszel fel. Nekem abban a fehér, rövid ruhában tetszenél leginkább. Csodálatos, ahogyan a testedre simul. Kiemeli a karcsúságodat – udvarolt feleségének. – Mindenki téged csodálna…!

– Ha te így akarod, akkor mi mást vennék fel? – ült Franciska a férje ölébe. Átölelte, megcsókolta. – Feri! Nagyon jó, hogy itt vagyok veled! Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.

Barkóczi megsimogatta asszonya hátát. – Persze, nagyon jó hogy itt vagy. És az is, hogy holnap veled villoghatok! Mert büszke leszek ám rád…

– Aranyos vagy – mondta Franciska, és elkezdte a ruhákat visszarámolni a szekrénybe. – És tudod, hogy minek örülök még? Hogy a harmadik tisztéknek nem szól a meghívás… Hadd pukkadjon meg mérgében Orsolya!

– Ugyan már, Franciska! Ne legyél vele olyan kiállhatatlan.

– Nem én vagyok…! – csattant fel az asszony. – Ő tett nekem keresztbe… Nem emlékszel?

– Jó, ezt már megbeszéltük, ne kezdjük újra. És Piroska? Őt nem sajnálod, hogy nem jön?

– Már hogy sajnálnám? Nekik aztán semmi keresnivalójuk ott…!

– De a barátnőd, nem?

– Jaj Feri, hogy te milyen naiv vagy! Hogy gondolhatod ezt komolyan? Néha meglátogat, de semmi több. Talán még dicsekszik is velem, hogy „újságíró a barátnőm!”. Hát én meghagyom neki ezt az örömöt. Biztosan így gondolja, de csak azért, mert primitív szegény. Egyszerűen nem veszi észre, hogy hol a helye… És nagylelkű vagyok vele szemben, nem éreztetem, hogy mennyire kilóg a sorból… Sőt, most még jó is, hogy itt van, így legalább nem érzem magam egyedül, mert ugye azzal a kis libával nem lehet egy értelmes szót se váltani.

– Miért, próbáltad? – nevetett Barkóczi.

– Azt mondtad, hogy fejezzük be ezt…, ugye? Akkor ne kezd újra!

*

Rogelio Ayala Ramos egész héten dolgozott. A fekete, bivalyerős fiatalember csak a hétvégeken szokott hazamenni Santo Domingóból. Nagyon várta a szombat estét, amikor felülhet a buszra, és meg se áll hazáig. Keményen húzta az igát. Szerencséje volt, mert Roger Frecillo felvette a brigádjába. Frecillo kőműves csapatot hozott össze, többnyire nagy építkezéseken dolgoztak… Jó kapcsolatai voltak Rogernek, így sose álltak le munka híján. Az egész országban dolgoztak. Most egy üzletházat építettek Saonában, az ország délkeleti csücskében. Egész héten megállás nélkül hajtanak, de a vasárnap az övék. Szombat este mindig beviszik őket a fővárosba – mehet mindenki amerre lát –, s csak hétfő hajnalban kell újra jelentkezniük. Ez a szokásos rend. Ám ezen a héten elmaradt a hazautazás. Jó pénzt kapnak a vasárnapi túlmunkáért, de muszáj is megcsinálniuk, mert az üzletközpont átadásának határideje vészesen közelgett. Így Rogelio Ayala Ramos se tehetett mást, mint megüzente Albának, ifjú feleségének, hogy nem megy haza szombat este. Ez a hétvége nem az övék, de jóval tömöttebb pénztárcát tehet majd elé. Talán megengedhet magának egy kismotort is, és akkor nem lesz a buszhoz kötve. Így többet lehet együtt feleségével, ráadásul a közlekedés is olcsóbb lesz. Majd ha legközelebb hazamegy, akkor Samuel Ocampót megkérdezi, nem tudna-e egyet olcsón szerezni? Egy kicsit irigyelte az öreget a kapcsolataiért. Elhatározta, ha törik, ha szakad, de egyszer majd róla is olyan tisztelettel beszélnek, mint az öregről!

Ramos szorgalmas volt. Szeretett volna egy kis házat, ahova Alba sok gyereket szülhetne. Még nem volt egy porontyuk se, de ez nem csoda, mert alig pár hónapja házasodtak össze. A telek nem olcsó, ám a házat majd maga felhúzza, csak az anyagokra kell pénzt kiadnia. A haverok is segítenek. Ha minden jól megy, akkor hamarosan kinézik a jövendő telküket. Illetve már nagyon gyakran elsétáltak Rio Hajna külvárosába, ahol új parcellákat jelöltek ki. A bankbetéthez Alba is hozzátesz némi pénzt. Sikerült neki is munkát kapnia, a telefonközpont melletti étteremben takarít és mosogat. Nem sok, amit keres, de megvan az étele, s ha Ramos hazajön a munkából, akkor mindketten kiteszik az asztalra a keresetet, beosztják, tervezik a jövőt, s a maradékot Alba hétfőn beviszi a bankba.

Most nagyon olcsó lakásban laktak, az Amigas de los Marińerostól, alig egy kőhajításnyira. Csak egy üres telek választja el az épületet a népszerű szórakozóhelytől. Az utca frontján magas kőfal vigyázza a ház udvarát. A kapuban Miguelnek van egy bódéja, egész éjjel nyitva, így az ott lakók úgy érezhetik, hogy portás vigyázza az éjszakai nyugalmat. Mindenfélét árul, hihetetlen, hogy mi mindent zsúfolt össze a tenyérnyi üzletben. Még egy tűzhely is állandóan füstölt. Az már nem fért el a nagyképűen tiendának² nevezett bodegában, előtte áll az udvaron. Olcsó ételt is lehetett kapni. A sült banán kimondottan jó volt. A bódé mellől egy lépcsőn kellett felmenni az épület mellett, amiben ők is laktak. Fent egy kisebb udvar, és egy „u” alakú épület volt a lakásukkal szemben. Amaz emeletes volt, az övék földszintes. Olyannyira, hogy még mennyezete se volt, a tetőgerendákat látták, ha lefeküdtek. A lakásokat elválasztó falak a levegőben értek véget. Mi lenne, ha egyszer csak úgy felmászna, és végigmenne rajta. Mind a négy lakásba belátna. Milyen jól szórakozhatna! Persze csak akkor, ha a szomszédban lakó három lánynál vendégek vannak.

Iris Acevedo, Alba testi-lelki barátnője szólt nekik, hogy menjenek el az öreg Samuel Ocampóhoz, és béreljék ki a megüresedett lakást. Eleinte tartott a dologtól, mert Iris nem dolgozott, illetve amit csinált, azt bármely tisztességes ember nem munkának tekintette. Attól félt, hogy Alba is beáll közéjük. De a felesége égre-földre esküdözött, hogy meg se fordult a fejében. Különben is, az étteremben éjjel egykor végez! Hát hogy lenne ideje, hogy az Amigasba menjen? Így három hete ott laknak, és ez meg is látszik a spórolt pénzükön! Jóval több marad az asszony keresetéből, mint addig!

Most már szerették a lakást. Könnyen összebarátkoztak a szomszédokkal, akik közül többen ugyanúgy gondolkodtak, mint ők. Néhány évig itt laknak, amíg egy rendesebb lakásra összegyűlik a pénzük. Jól megvoltak, még az udvari fürdő használatán se veszekedtek, ami pedig rendszeres volt máshol. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy a közvetlen szomszédok teljesen más életritmus szerint éltek. A szomszédos szórakozóhely nyitvatartásához alkalmazkodtak, és amikor mások munkába igyekeztek, az igazak álmát aludták, egy-egy alkalmi ismerős oldalán…

Egyre többet járt az asszonyán az esze. Alba, a kedves, most talán sokkal jobban hiányzott, mint eddig. Hiszen minden hétvégén magához ölelhette az ébenfekete, gyönyörű feleségét, de most nem teheti. Azért ez nem jól van, gondolta. Az mégse járja, hogy asszony nélkül kell a vasárnapot töltenie.

*

Szombat reggel hárman ültek Tárnoki szalonjában. Franciska előtt egy pohár narancslé volt, a parancsnok és a férje Cuba Librét ittak. Az ajtó mellett egy sporttáska várta, hogy induljanak az ügynök által többször is beígért programra. Tárnoki világoskékbe öltözött: shortja és inge egyforma színű volt. Barkóczi barna vászonnadrágban és fehér ingben várta a vendéglátójukat, Franciska pedig a férje által kedvelt fehér ruhában ücsörgött.

Nagy István zörgette meg az ajtófélfát.

– Captain, vendégek érkeztek –, mondta és félreállt. Mr. Knudsen és egy elegáns asszony lépett be. A parancsnok kezet nyújtott, és bemutatta az Franciskát.

Sören Flindt Knudsen mosolyogva hajolt meg. – Örülök, hogy megismertem seńora! – mondta, és kezet csókolt. – Remélem kellemesen töltjük el a mai napot. Ismerkedjenek meg a feleségemmel – mutatta be a mellette álló asszonyt. Tárnoki és Barkóczi is kézcsókkal köszöntötték a bronzvörös hajú, fiatalos asszonyt.

– Oxana Knudsen – mondta rekedtes hangon a nő, és helyet foglalt Franciska mellett a szófán.

– Nem tudom, hova tegyem a nevét, asszonyom. Ez nem spanyol… – húzta fel a szemöldökét a parancsnok. – De nem is hinném, hogy dán. – Poharakat vett elő egy kis szekrényből, és a vendégek elé tette.

– Nem is, ukrán vagyok – mosolygott Mrs. Knudsen. – Csak egy kis narancslét kérek…

– Ez igen! – mondta Barkóczi. – Spanyol nyelvterületen vagyunk, s angolul beszél egymással a magyar, a dán és az ukrán…

– Sokféle nációt megtalálhatnak errefelé – nevetett Knudsen. – A feleségemmel egyébként Dél-Afrikában ismerkedtem meg, hogy teljes legyen a nemzetközi kavalkád.

– Hadd bonyolítsam tovább… – toldotta meg az asszony. – Akkoriban még Oxana Tranaviciusnak hívtak. Litván férjem volt. Sörent meglátni, és megszeretni egy pillanat műve volt, és én valahogy lemaradtam a szovjet hajóról! Ez akkoriban nem kis dolog volt ám…!

A járónál egy sötétkék limuzin várta őket. Az ügynök biztos kézzel forgatta a volánt, és hamarosan a fővárosba vezető úton hajtott. Az út bal oldalán egy stadion magasodott.

– Remélem az Arany Sasok nyerik az idei baseball bajnokságot. Nem kíváncsiak a holnapi mérkőzésre? – kérdezte Mr. Knudsen.

– Nekünk kínaiul van ez a játék… – mondta Tárnoki. – Nem ismerjük. Nem mondom, egy jó kis focimeccs… Persze az európaira gondolok.

– Az errefelé nem népszerű. Itt a baseball az első. A number one! A legjobb játékosokat istenítik… Bár a mostani meccsen nincs sok esélye a kedvenceimnek. Jose Ocampo, az egyik legjobb játékosunk eltűnt… Valami disznóságba keveredett, úgy hallottam lövöldözés is volt, de hogy mi történt valójában, arról hallgatnak. Látják, oda megyünk – mutatott egy magas kőkerítésre a jobb oldalon.

– Manolo Piano Club – betűzte Franciska a feliratot a kapu felett. – Sokan járnak ide? Nem vagyok oda a tömegnyomorért… A pesti strandokat ki nem állhatom kánikulában.

– Népszerű hely, reméljük, nem lesznek túl sokan…

Mr. Knudsen lefékezett a bejárat előtt. A kocsi majdnem derékszögben fordult be, és fehér murvával felszórt parkolóban állt meg. Kikászálódtak. A férfi egy ötpesós bankjegyet nyomott egy kisfiú markába, aki műanyag vödörrel a kezében szaladt oda, amikor megálltak. – De szépen mosd ám le…! – vakkantotta foghegyről.

Barkóczi érdeklődve nézett körül. Nem tudta eldönteni, hogy milyen régi a spanyol stílusú épület. A turisták kedvéért építették-e, vagy már laktak benne évszázadokkal előtt is.

– Kétszáz éves… – mondta a dán, mintha kitalálta volna Barkóczi gondolatát. – Két éve tatarozták.

A hófehér kőfal szinte szikrát vetett a napsütésben. Földszintes épületek csatlakoztak hozzá. A jobb oldali előtt, teljes hosszában árkádos, kőlapokkal borított folyosó. A boltívek mindegyike mögött egy-egy ajtó. A bal oldalon nyílott az étterem bejárata. Utána irodák következtek, majd egy nyitott büfét látott. A pult mögött egy csokornyakkendős fiatalember tett-vett. A gondosan nyírt pázsit locsolása most ért véget. Egy szalmakalapos öreg az öntözőcsövet egy dobra tekerte fel. Elszórva asztalokat láttak, közepükbe színpompás napernyők. Fehér, műanyag karosszékek körülöttük. Az asztalok között halványszürke, szépen erezett terméskő ösvények. Egy kisebb, ovális fürdőmedence kék csempéi élénk színűvé tették a vizet, amiben senki se fürdött. Ahol a legszélesebb a medence egy élénk színekre pingált, kanyargós, műanyag csúszda tornyosodott a pázsit fölé.

Mr. Knudsen kiválasztott egy asztalt. Alig telepedtek le egy brillantinozott hajú, kifogástalanul elegáns, vajszínű öltönyös férfi jött az asztalhoz. Szertartásosan meghajolt, üdvözölte a vendégeket, s valamit pusmogott Mr. Knudsennel. Ezután hátrafordult, s hangosan kiáltott: – Manuela!

Az étterem előtt egy fiatal, karcsú lány jelent meg. Vörös, egybeszabott fürdőruha volt rajta. Kulcsokat szorongatott. Azonnal felmérte a helyzetet, mert Barkóczinak és Knudsennek udvarias mosoly kíséretében adta át, de Tárnokira észtveszejtően kihívó pillantást vetett.

– Azt ajánlom, helyezkedjenek el, addig a pincér kihozza az italokat – mondta a főnök.

Barkóczi és Franciska bementek a szobájukba. A többiek is követték példájukat. A parancsnokot Manuela vezette, nehogy eltévedjen… Kellemesen hűvös volt, a délelőtti forróság még nem vette be magát a szépen berendezett helyiségbe. A férfi körülnézett, majd beindította a légkondicionálót. A nagyképernyős televíziót bekapcsolták a vendégek érkezése előtt. A bejárat mellett egy tenyérnyi zuhanyzó nyílott. Amikor a férfi megfordult, Franciska meztelenül állt a nagyméretű tükör előtt. Odalépett az asszonyhoz, hátulról átölelte, és végigsimította a testét. Közben a vállába harapott. A nő le akarta magáról fejteni az ölelő karokat, de nem tudta. Barkóczi a csípőjébe markolt, úgy húzta magához. Hátravetette fejét.

– Feri, erre most nincs idő… Sajnos várnak… – mondta, de a szeme nagyon vadítóan csillogott.

Barkóczi elengedte, és előkereste a fürdőnadrágját. Mire felhúzta, addigra a felesége is felvette világoskék bikinijét. Kézenfogva mentek az asztalukhoz. A Knudsen házaspár már várta őket. Tárnoki Manuela kíséretében jött elő. Kicsit kócos volt, és az a rúzs, ami a lány szájáról hiányzott, az maradéktalanul a nyakán vöröslött.

Az ügynök hadarva mondott valamit, mire Manuela bólintott, s ringó léptekkel távozott. Franciska meglepődve forgolódott a székén.

– Keres valamit, seńora? – kérdezte a dán.

– Nem látom a teniszpályát. Ütőket hozat a lánnyal, nem?

– Valóban. Ön viszont jól beszélhet spanyolul, ha megértette…

– Köszönöm – vágta zsebre Franciska a bókot.

– Egy partiban benne vagyok… – mondta Tárnoki és Barkóczi.

– Na, akkor jó vendégeket találtál magadnak… – mondta Mrs. Knudsen a férjének. – Imád a férjem teniszezni – fordult Franciskához. – Elnyeri az urak havi keresetét!

A férfiak felvették az italaikat, s elvonultak. Franciska elkísérte őket. Az épület háta mögött legalább négy teniszpályát számolt meg, és volt egy kosárlabdapálya is… Mögötte minigolfozni lehetett. Hirtelen észbekapott, hogy nem illik a dán, vagy miféle asszonyt egyedül hagynia.

Visszament. Franciska a potyautasokra terelte a szót.

– Nagyon izgalmasan hangzik… – mondta, és belekortyolt a koktéljába. – Soha nem találkoztam még ezzel a problémával. És milyen jó cikket lehetne írni egy ilyen esetről…!

– Újságíró vagy? – kérdezte Mrs. Knudsen. – Tudod, nagyon sokan szeretnének az Egyesült Államokba kijutni valahogy, és tudomásom szerint mindent meg is tesznek azért, hogy egy oda induló hajóra felkerüljenek. Legjobban tennétek, ha kiírnátok egy nagy táblára, hogy mi lesz a következő kikötő. Azt hiszem El Salvador, igaz?

– Nem, Guatemalába megyünk. – Franciska szeme furcsán csillogott.

– Ezt olyan helyre kell tenni, hogy a bejövő munkások jól láthassák – folytatta az asszony. – Sören persze biztosan mondta már a parancsnoknak. Nehogy azt higgyék a dokkmunkások, hogy… – itt félbeszakította a mondatot, és kiitta a maradék italát, majd a szomszéd asztalnál matató fiatal lánynak intett, hogy vigye el a poharakat. Az gyorsan az asztalnál is termett. – …szóval, hogy az Egyesült Államokba mentek – fejezte be a félbehagyott mondatot. A távozó lány után kiáltott, s még két italt rendelt.

– De előbb-utóbb kiderül, hogy hova megy a hajó… – ellenkezett Franciska. – Megtudják…

– Az igaz. De ha híre terjed, hogy egy hajó az USA-ba készül, akkor már mondhattok bármit, senki nem akar hinni nektek. Én már csak tudom! Sören sok ilyen esettel találkozott pályafutása alatt! A vágy erősebb, mint a józan ész! – Közben a pincérlány meghozta az újabb italokat, és elvette a hamutartót, tisztát is tett az asztalra. Mrs. Knudsen intett, hogy tegye le a poharakat, majd folytatta: – Ez a hajó az Estados Unidosba megy, híresztelik, és attól kezdve senki a világon nem tudja őket lebeszélni arról, hogy felszökjenek a hajótokra!

Franciska a távozó lányt nézte. Karcsú volt, de nem túl magas. Hosszú, fekete haja ugyanúgy a derekát verdeste, mint az övé. Bőre majdnem feketére sült az állandó napozástól

– Csinos… – jegyezte meg. – Csak egy kicsit vastag a csípője…

– Itt csak csinos lányok vannak – nevetett Mrs. Knudsen. – És nem a mi kedvünkre ám, hanem az urakéra… Látom, a parancsnok nem sokat kérette magát…

A lány bement az étterembe. Kiöntötte a hamutartót, amit a korai vendégek asztaláról elhozott. Körülnézett. Az italos pult mögött állt Manuela, most egy piros pólót húzott fürdőruhájára. Az étteremben sokkal hűvösebb volt, mint kint. A pincérlány odament.

– Nem tudod, hogy ezek – és fejével kívülre mutatott – milyen hajóval vannak? Tudd meg attól a pasastól akinek kölcsönadtad a rúzsodat –, nevetett a felszolgáló – és azt is, mi a rakományuk, és mikor indulnak.

– A Clyde-al vannak, műtrágyát raknak ki, és egy hetet lesznek még itt –, mondta Manuela mosolyogva.

– Na, te aztán nem vesztegetted az időt – mondta a pincérlány. – Nem láttad Pedrót?

– Ott lebzsel a kapunál. Mr. Knudsen kocsiját már lemosta, most újabb kuncsaftot vár… Várj csak, Juanita! – szólt a lány után Manuela. – Üzend meg Ocampo bácsinak, amit megtudtam!

– Azért keresem Pedrót! Én meg azt derítettem ki, hogy hova mennek. Az Estadosba! Úgy ám! A két asszony kikotyogta, amíg felszolgáltam! Kétszer is hallottam! Még az a szerencse, hogy spanyolul beszéltek, így félre se érthettem őket!

– Samuel Ocampo megdicsér!

– Meg is érdemlem a nagypapától! Örül majd, hogy máris megvan a hajó!