– Franciska! Postád érkezett! – hallotta meglepetten férje hangját az asszony. A parancsnok szalonjából kiabált utána.

– Miféle posta…? – szaladt be fürgén, és kíváncsian nézett körül. A szalonban Mr. Knudsen fogadta, és átadott egy vaskos borítékot.

Az asszony kíváncsian forgatta, aztán kibontotta. Egy halom fénykép hullott az asztalkára. – Ja, ezeket hozta? – fordult az ügynökhöz. – Nagyon köszönöm, hogy előhivatta a tekercset. Egymásután felvette, és figyelmesen megnézte a fotókat. Klasszak, gondolta. Szombaton délután csinálta, amikor a Manolo Pianoból elvitték a vendégeket motorcsónakon egy kis kirándulásra. Franciska ott próbálta ki a víz alatti fényképezőgépet. Boldogan mutatta a parancsnoknak és Mr. Knudsennek.

– Igazán jól sikerültek, seńora! – gratulált a szőke férfi.

Franciska a kabinban eltette a képeket, és kiment a fedélzetre Régóta motoszkált fejében a gondolat A nagy riport! Az ő Nagy Riportja! Milyen bravúros könyvet lehetne összehozni, ha el tudná intézni, hogy valahogyan…! Magának se merte bevallani, hogy mire készült.

Lesétált a főfedélzetre. A markolót egy negyven körüli férfi irányította. Már a raktár alját kaparta a kanál fogas vége.

– Jól haladnak… – mondta a bajuszos férfinak.

– Igen, holnap este kész lehetünk, és mehetnek is. Azt hallottam, hogy az Estados Unidosba mennek innen, igaz a hír? Persze maga akkor se mondaná el, ha így lenne. Igaz seńora? Láttam én a táblát a lépcső mellett, hogy Puerto Quetzalba¹ mennek, de ennek senki nem hisz… – nevetett a férfi.

– Pedig odamegyünk…! – mondta az asszony, és kétértelműen mosolygott.

– Guatemalába? – kérdezett rá még egyszer a férfi, és közben két karját összezárta, úgy mutatta a darusnak, hogy csukja össze a kanalat. Aztán felmutatott.

– Vira! Emeled!

Franciska megvonta a vállát. – Guatemala? – mondta kérdő hangsúllyal, és megrázta a fejét. – Ki tudja, hiszen minden megváltozhat! – tette hozzá.

*

Augustin de Los Angeles hadnagy letette hatalmas szivarját, és a hamu azonnal belebukott a nagyméretű üveg hamutartóba. Húsos ujjával a biztonság kedvéért még meg is pöckölte. Pocakján összébbhúzta a nadrágszíjat, lesimította a zubbonyát. Tíz ujját használta fésünek, hogy zsíros haját rendbeszedje kissé. Ha ismerőst fogadott, mindig adott a látszatra. Hájas fenekét eligazította a székpárnán, és odaszólt az őrmesternek: – Engedd be…!

Samuel Ocampo levetett sapkáját szorongatta, amikor belépett az ismerős irodába. Körülnézett. A hadnagy a kopott, zöldre mázolt íróasztal mögött terpeszkedett, előtte hivatalos iratok, és egy régi telefon. A hamutartóban az elmaradhatatlan szivar büdösödött. Mellette egy íróasztallámpa búslakodott, mintha a helyiség hangulata nyomasztaná. Az asztal előtt egy támlás szék, a sarokban egy szemétkosarat helyettesítő húszliteres festékes hordó. Biztos valamelyik hajóról kunyerálta, vagy talán lopatta, gondolta a szikár férfi, aki illemtudóan megállt a bejáratnál. Az ablak előtt egy kis asztalka, előtte Alfonso, az őrmester ücsörgött. Valamit körmölt.

– Na, gyere csak Samuel, ülj le. Barátok között nem kell megvárni, hogy hellyel kínáljanak… – invitálta a hadnagy öblös hangon. Minden alkalommal ugyanezt mondta, de Samuel Ocampo tudta, hogy rossz néven venné, ha kínálás nélkül helyet foglalna. A testes katonatiszt elővett egy kétes tisztaságú zsebkendőt, és megtörölte izzadó tarkóját. – Nos, mi újság…?

– Ezt nekem kellene kérdeznem, hadnagy úr – mondta csendesen az öreg.

– Semmi, Samuel! Semmi újság nincs az égvilágon. És éppen ez a baj. Holnap indul a Clyde tengerjáró. Tudod, ugye? Éppen te ne tudnád?

– Tudom hát…

– Aztán mit akarsz nekem ezzel kapcsolatban elmondani, he…?

– Mit mondhatnék? Tudja azt a hadnagy úr, nagyon jól.

– Amit én tudok, illetve még nem, azt tőled kell hallanom. Nem akarom potyára fárasztani az embereimet. Van azoknak fontosabb dolguk is, minthogy órákat töltsenek azon a dög nagy hajón, mindenféle csibész után koslatva. Értve vagyok?

– Értem én, hogyne érteném –, mondta lassan az öreg. – De mit mondhatnék én a hadnagy úrnak? Semmit. Jobban tud mindent a hadnagy úr…! Hát most mondjam azt, hogy menjenek fel a kéménybe…? Hiszen az badarság lenne. Gondolja, hogy ott találnának potyautast? Maga biztosan a kikötőkötelek közé küldené az embereit, mert jobban ismeri nálam a hajókat. Ha azt mondom, hogy a lánckamrába nézessen be, akkor jogosan nevetne ki. Ki lenne olyan bolond, hogy oda bújjon? Hiszen ha ledobják a horgonyt, ugye… – az öreg nyugodt hangon beszélt, és közben a hadnagy szemébe nézett. – Ki élné azt túl? Senki! De nem ám! Hát tudok én tanácsot adni magának? Nem…! Maga sokkal okosabb annál, hogy egy ilyen összevissza fecsegő öregre hallgatna…

– Hát persze, Samuel. Nem is azért kérdeztem. Csak a véleményedre voltam kíváncsi., mint a régi barátéra, tudod ugye? – Hirtelen témát váltott: – tudod mennyit dühöngtem vasárnap? A Sasok vesztettek, bezzeg, ha Jose unokád játszott volna…! De őt senki se találja… Azt is rebesgetik, hogy valami bűzlik körülötte. Persze, ez nem az én gondom. A Naval Militar² nem a rendőrség… Minket hidegen hagy, hogy kiket keresnek. Igazából nem is szeretnénk körözött személybe botlani, tudod az nagyon sok adminisztrációval jár, és a rendőrség viszi el a pálmát… Szóval sajnálom, hogy a fiú nem játszott. Pedig Isten látja lelkem, valóban nagy sztár lehetne belőle. Akár az Estadosban is. Tudod, azon se csodálkoznék, ha nemsokára Texasban, vagy Louisianában vágná ki a híres sprintjeit…

Az öreg Ocampo sokáig hallgatott. Aztán a hadnagy szemébe nézett, és úgy mondta: – Hadnagy úr, ezt a véleményét ne nagyon szellőztesse, ha lehet. Még azt hinnék, hogy valami hajón keressék… Szóval azt mondom, nem kell ezt szellőztetni, ért engem ugye? Nekem a maga barátsága fontos, de ha szellőzteti, akkor vége lesz, ebben biztos lehet!

– Azt mondod, hogy ne szellőztessem? Mit kellene nekem szellőztetnem? – ráncolta a homlokát a hadnagy. Aztán felderült az arca. – Értem, már, ha nem akarod, akkor nem szellőztetem. Értem én! – és az őrmesterre pillantott, de az meg se mozdult. – Jól van Samuel. Nem tudja meg senki! Ebben biztos lehetsz. Értem én, amit mondasz, ne félj, nem esik csorba a mi gyümölcsöző barátságunkon. Szóval, kéményt, meg lánckamrát, meg kikötőköteleket mondtál? Hogy oda épeszű ember nem bújik el? Biztosan igazad van. De tudod, azok, akiket mi keresünk nem professzorok ám! – Ezzel de Los Angeles hadnagy újra az iratokba mélyedt. Amikor Samuel Ocampo elköszönt, csak akkor nézett fel, és úgy mondta: – Lehet, hogy a Floridába is bekerülhet a srác…

*

Az első tisztnek egész nap rossz kedve volt. Mindenkivel összeveszett, mindenkit megsértett, és senki nem értette, hogy miért. Belekötött a munkásokba, miért nem dolgoznak gyorsabban? Vitatkozott a munkacsapat vezetőjével, hogy nem végzik rendesen a dolgukat. Závodival ezért volt elégedetlen, mert nem hívta ki Kovács Endrét, hogy a raktár csukásánál ott legyen. Schwábot letolta, mert minek ugráltatja a fedélzetmestert egy holmi daruállítással? Reggel majdnem összeveszett Franciskával. Pedig a felesége csak azt kérdezte nagy ártatlanul, amikor az első cigarettájára rágyújtott:

– Mi bajod van Feri? Baj van a hormonháztartásoddal? – és egy icipicit gúnyosan nevetett. Az igazsághoz tartozott, hogy az éjszaka nem a legsikeresebb volt. Barkóczi fáradtan került ágyba, és nem volt semmi kedve, hogy az asszony kívánságainak eleget tegyen. Lehet, hogy ezért megorrolt Franciska.

Megütközve nézett a férje.

– Miből gondolod ezt a hülyeséget…? Van úgy hogy az ember fáradt. És azt se mondhatod, hogy emlékszel, mikor hivatkoztam erre…

El volt rontva az egész napja… Mogorván járt-kelt, mindenkihez volt egy epés megjegyzése. Még Zsigaira is ráförmedt. A gépüzemvezető indulás előtt ment hozzá.

– Milyen az úszáshelyzetünk, Feri? Most mérték meg a tankokat, ki akarom számolni, mennyi üzemanyagunk van.

– Majd megmondom, ha megnéztük a merülést… – lökte oda.

– De nekem most kéne. A barbának meg kell adnom az indulási készletet!

– Megkérhetlek, hogy ne utasítgass? Mióta vagy te a fedélzet főnöke? Miért száll rám most mindenki?

Zsigai megütközve nézett rá.

– Mi bajod van, Feri? Tudod, hogy fontos… – látta, hogy Barkóczi nem is hallja, nem erőltette. Inkább Schwábtól kérdezte a merülést, akit a parton látott az imént. Az ügyeletes tiszt azonnal meg is mondta…

Este nagy volt a nyüzsgés a fedélzeten. Barkóczi torka szakadtából üvöltött.

– Hányszor kell még mondanom, hogy mindent nézzetek át! Nem érdekel semmi! Nincs mellébeszéd… Sztromó, tudhatnád, hogy semmit nem jelent, ha bezártátok az ácsműhelyt, s lakatot tettetek a festékraktárra is. Mindent átnézni, ezt mondtam! Negyed óra elég volt arra, hogy alaposan átkutassátok a hajót…? Röhejes…! Závodi, te a fedélzeten mész a csapattal, lementek a raktárakba, minden fedélzetre nyíló ajtó mögé benéztek, de nem az ajtóból ám…!

– Vegyél már lélegzetet… – mondta Schwáb, de ezt most rosszul tette. Barkóczi nem vette viccesre a figurát.

– Fogd be! A csapatodat felépítmény körül vezeted… Mindent alaposan átvizsgáltok. Mindegyik mentőcsónakba bementek, nem csak felhajtani ám a ponyvát! Bemászni! Nem akarom, hogy egy koszos potyautas is a hajón maradjon! Világosan beszélek?

– Világosan üvöltözöl! – kókadt le Schwáb Jánosban a jókedv.

– Kovács Endréék a fedélzeti raktárat, a lánckamrát, és a festékraktárat kutatják át, de alaposan! A gépházért Zsigai a felelős, azért ő tartja a hátát! – folytatta az első tiszt a parancsosztást. Meglátta a feleségét, amint kíváncsian figyelte az eseményeket. Éppen szeméhez emelte a fényképezőgépét, amikor Barkóczi erélyesen rászólt.

– Franciska, te most ne lábatlankodj a fedélzeten! Nyomás vissza a kabinba!

– De Feri, ez roppant érdekes…! Nem küldhetsz el…! Emlékszel, mondtam…, a riportomhoz feltétlenül kell, hogy lássak mindent! – ellenkezett az asszony.

– Tojok a nagy riportodra – lökte oda gorombán Barkóczi. – Most nem alkalmas az idő arra, hogy mindenki téged kerülgessen! – Az első tiszt végül megenyhült. – Vigyázz, ne legyél senkinek se útban…

Franciska éppen meg akart sértődni, de az utolsó mondat hallatán visszakozott. De nem értette, hogy mi ütött a férjébe… Pedig igen egyszerű volt a magyarázat. A személyzet végigjárta hajót, és húsz perc múlva jelentették, hogy nem találtak potyautast. Tárnoki csúnyán letolta az első tisztet. Hogy képzeled Feri, mondta, hogy ilyen tessék-lássék kereséssel megelégszem? Biztos vagy benne, hogy nincs senki idegen a hajón…?

Barkóczi a letolást a fedélzetmesterhez továbbította. A matrózokat persze Kovács Endre kapta el. Agostino Rinera csak egy rongyba tudott a fedélzeten belerúgni.

Újra elzavarta az embereit, pedig munka lett volna enélkül is. A raktárakat be kell csukni, a darukat le kell tenni, a raktártetőket biztosítani kell, a patenteket felrakni, a biztosító ékeket beütni. És akkor a fedélzeten lévő holmik elpakolásáról még nem is szólt. Persze a parancsnokot mindez nem érdekelte. Először az alapos kutatás, minden csak utána…, mondta. Az első tiszt belátta, hogy végül is igaza van. És ha ők végeznek, akkor se fejeződött be a dolog, mert jön a Naval Militar, a haditengerészet, és velük is átkutatják a hajót…

– Na, arra befizetek! – mondta Kovács Endre, amikor jelentette az első tisztnek, hogy mindent alaposan átvizsgáltak, és senkit se találtak. – Mit gondolnak ezek? – zsörtölődött. – Jobban ismerik a hajót, mint mi? Ha nem találtunk senkit, akkor ők… – legyintett. – Hiszen még a raktárak is üresek, ott jól el lehetne bújni, ha rakomány lenne, de így?! Nem eszik olyan forrón a kását!

Nem telt el negyed óra, és a haditengerészet megérkezett. Jöttek vagy harmincan. Egy kövér férfi vezette őket. A tiszt felment a parancsnokhoz, a többiek az altisztek vezetésével, s a legénység segítségével potyautasok kereséshez láttak.

– Augustin de Los Angeles hadnagy vagyok – mutatkozott be a tiszt Tárnokinak. Készséggel elfogadta a felkínált kólát. Meglátott egy palackot a hűtőszekrény tetején. Tömzsi karjával hadonászva mutatta, hogy egy kis rumot is öntsön bele. – Hogy íze is legyen… – röhögött a fantasztikusan szellemes megjegyzésén. Azután egy előre megírt lapot vett elő. – Ezt kell majd aláírnia comandante – mutatta Tárnokinak.

Barkóczi előrement az orrba, ő kísérte Nagy Istvánnal együtt az egyik kereső csapatot. A matróz kinyitotta a fedélzeti raktárt, vagy ahogy ők nevezték a picót. Levette a lakatot, és kissé gúnyos mosollyal engedte be a katonákat. Látszólag céltalanul kószáltak a rosszul megvilágított helyiségben. Kezükben erős fényű elemlámpa volt, a fénysugár idegesen cikázott a falon. Az egyik katona feltornázta magát a hajóoldal mellett végigfutó polcra. Ott ócska, használaton kívüli kikötőköteleket tartottak. A poros polcon az egyenruhás pillanatok alatt összekoszolta magát. Nem volt kényes. Elfeküdt a nagy halom kötél mellett. A zseblámpa fénye gondosan siklott a polcon, egyszer csak megállt, s egy ponton megpihent.

– Fuera! Kifelé! – hallotta Barkóczi meglepve. A kötelek mögül egy vékony, alacsony férfi kúszott elő. Riadtan nézett körül. Félmeztelenül, mezítláb, csak egy rövidnadrág volt rajta. Valószínűleg nem mozgott elég gyorsan, mert a katona dühös szavak kiséretében lódított egyet rajta. A férfi leesett a drótkötelek közé. Két másik fegyveres odaugrott, felkapták, és megfordították. Az egyik spárgát vett elő a zsebéből, és hátul összekötözte a kezét a pórul járt potyautas-jelöltnek. Az első tiszt nagyon csúnyán nézett Nagy Istvánra. A matróz igyekezett a katonák mögött biztos fedezéket találni.

A kutatást vezető altiszt lassan körbehordozta a tekintetét, majd a lánckamra ajtajára mutatott, s megszólalt:

– Abre, por favor³… – Nagy István engedelmesen elfordította a négy kallantyút, de nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Ide aztán senki nem juthatott be! Zárva volt, láthatják…

A katonák nem hatódtak meg a megjegyzésén, hanem óvatosan lemásztak. Az egymásra halmozott lánc között egy barna arc, s egy világító szempár bukkant fel a kézilámpa fénysugarában. Lassan felemelkedett egy vékony fiatalember.

– Az Istenit…! – káromkodott Barkóczi. – Még egy! Hát mi a jó fenét csináltak, Pistika? Benézetek ide egyáltalán?

– Bevilágítottunk… – mondta a matróz.

– De be már nem másztak, mi?

– Ki gondolta volna… El nem tudom képzelni, hogyan jutott be?

A katonák is ezt kérdezhették, mert a szintén nagyon sovány férfi a feje fölé mutatott, és azt magyarázta, hogy az orrfedélzetre nyíló búvónyíláson ereszkedtek le. A másik innen ment át a kötelek mögé. Dehogy volt az ajtó bezárva, rázták hevesen a fejüket. Csak a bejáraton volt lakat! A kis négyszögletes nyílást takaró fedél nem volt lelakatolva. Egyszerű volt kinyitni.

Barkóczi szeme villámokat szórt. – Ez mindennek a teteje! – mondta mérgesen. – Minek a lakat a fedélzetre, ha ide az sétálhatott be felülről, aki csak akart?

Nagy István úgy gondolta, a kérdés költői, s inkább Kovács Endrének kellene megválaszolni, mint neki. Bár a fedélzetmester biztosan őt veszi elő!

Az őrmester, vagy miféle rangjelzést viselő altiszt, megelégedett a kutatás eredményével. A két megkötözött kezű férfit maguk előtt tuszkolták. Diadalmasan vezették végig a fedélzeten foglyaikat. Franciska résen volt, és amint a lakótér előtt haladtak, előkapta gépét, és lefényképezte őket. A katonák a dzsiphez vezették mindkettőt. Betuszkolták a szerencsétleneket. Fegyveres őrök ültek melléjük.

– Most mit mondjak a barbának? – kérdezte Barkóczi Kovács Endrét, amikor levezették a járón a két férfit. – Nagyon remélem, nem kerül elő több potyautas. – Idegesen tekintett körbe.

– Én is remélem, hogy ezeken kívül senkit nem találnak… – válaszolta a fedélzetmester.

A következő rossz hírrel Schwáb János állított be Tárnokihoz. A szalon ajtót támasztotta, és közben feje búbját vakarta.

– Nos mi a baj…? – kérdezte a parancsnok.

– Még egyet találtak – jelentette a második tiszt.

– Hol, az Isten szerelmére? – nézett rá a barba.

– A kéményben. Felmászott a baromja a legtetejére, elhasalt, és ott dekkolt.

– És őt miért nem ti találtátok meg, ha szabad kérdeznem?

– Hát… – vonta meg a vállát Schwáb. – Nekik azért jóval nagyobb gyakorlatuk van benne – mutatott a jókedvű hadnagyra –, mint nekünk.

– Nem kellenek a hasztalan magyarázatok!

A hadnagy megelégedett ábrázattal terpeszkedett a szófán, és már a negyedik rumos kólát nyakalta. – Na, comandante, remélem, valóban elégedett a munkánkkal?

– Hogyne, hadnagy úr.

– Akkor írja alá a keresésről szóló jegyzőkönyvet. Várjon, azt még beírjuk, hogy három főt találtunk –, mondta vigyorogva. Akkurátusan beírta a kunkori számot, s betűvel is megerősítette: tres. – Nagyon köszönöm a vendéglátást. A legközelebbi viszontlátásra! – dadogta, és megpróbált valami katonás hátraarcot csinálni, de telibe kapta a frizsidert, és majd feldöntötte. – Pardon! – szalutált a hűtőszekrénynek, majd a parancsnoknál is szabadkozott, amiért belerúgott, és elvonult a beosztottjaival.

Fél óra múlva a Clyde mellett két vontató erőlködött. A horgonygép mellett álló Kovács Endre nem is látta az elöl pöfögőt, olyan magasan volt az üres hajó orra. A hídon Tárnoki a manővert vezette, Barkóczi pedig figyelte, s a manővernaplót írta. Amikor a révkalauz elhagyta a hajót, az első tiszt a parancsnok utasítására teljes erőt kért a gépháztól. Elindultak Guatemalába, hogy jó tíz nap múlva az újabb rakományt berakják, s elszállítsák.

*

Linarez megpróbált pihenni. Fejét oldalra hajtotta, s lehunyta szemét. Odalett minden pénze. Még Ernesto bácsitól is kért. Jó szívvel adott az öreg. Az Államokból majd eljuttatod, mondta amikor elbúcsúztak. Sokat kért Samuel Ocampo, de megérte. Aki vele üzletel, az mind jól járt. Mindenki ezt mondta azok közül, akiket visszahoztak. Mert az öreg csak egyet tudott garantálni: hogy aki fizet, az kijut az országból, s elindulhat a mesés Estados Unidosba! Az, hogy miként sül el a dolog, már az utazótól függött. Az effajta utazáshoz jó idegek és kitartás kell.

A szomszéd utcában lakott egy férfi, Mateo. Kétszer is megpróbálta, és tessék: egyszer se sikerült. Való igaz, nem az öreg Samuel Ocampo tehetett arról, hogy hazakerült. Gyenge volt Mateo, nem bírta az út viszontagságait. Pedig erre mindenkinek fel kell készülnie. Egy cukorral megrakott hajóra ment fel, s bebújt a zsákok közé. A hajó viharba került. Rettenetesen mozgott, Mateo tengeribeteg lett. Vajon milyen, amikor a hajó dülöngél, tűnődött Linarez. Mindenképpen ki kell bírnia, nem szabad, hogy feladja. Legközelebb már nem gyűlne össze a pénz. Ráadásul Mateóra rádőltek a zsákok, alig tudott kikászálódni alóla. Előbújt, s persze elfogták.

Zsibbadni kezdett a karja. Nagy nehezen megmozgatta. A vállát igyekezett összehúzni, hogy a lehető legkeskenyebb legyen, és óvatosan felemelkedett. A hátát végigdörzsölte a rozsdás fém. Izzadt. A homlokáról a verejték az orrára csöpögött. Fújt egy nagyot, hogy csöppenjen már le. Végül megrázta fejét, hogy ne idegesítse. Egyelőre nem szabad mozogni, jutott eszébe Samuel Ocampo figyelmeztetése. Nyugalmat próbált magára erőltetni.

Rogelio Ayala Ramos majdnem elbóbiskolt. A meleg nem zavarta, az építkezésen sokszor rosszabb körülmények között dolgozott. Nem tudta kiverni fejéből Annamaria történetét. Az unokatestvére felszökött egy hajóra. Két napig bírta, aztán elő kellett jönnie, mert elfogyott a vize. Ügyetlen volt, mert amikor elbújt elejtette, és már nem volt ideje, hogy megkeresse. A fiatalember elvesztette időérzékét. Amikor előjött, azt hitte, hogy már legalább egy hete úton vannak. Két napot töltött a vaksötétben. Jó természete volt. Igyekezett a jó oldalát látni a dolgoknak. Amikor előbújt, jóllakatták, megfürdették. Ruhát kapott a tengerészektől. Világot látott. Lake Charlesba ment a hajó, folyón is kellett hajózni. Szinte minden Mexikói-öböl menti kikötőváros folyóparton fekszik. Igaz, ebből semmit se látott, mert bezárták egy ablaktalan helyiségbe a hajófenéken. De amikor megérkeztek, akkor jött a rendőrség. Szinte vadonatúj ruhát kapott, szép kék overallban feszített, teljesen jó edzőcipőt is választhatott magának. A tévé is kint volt. Amíg lement a hajólépcsőn végig filmezték. Csak a „karperec” és a lánc volt kellemetlen, amivel a lábát és kezét összebilincselték.

Sajnos börtönbe került, ott meglátogatta egy pasas a dominikai követségről, jól lehordta mindenfélének, és megígérte, hogy napokon belül hazajut. Igaza lett.

Ramos arra gondolt, hogy semmi esetre se szabad lebuknia. Ki kell bírni mindent. Hiszen bivalyerős. Okos volt, mert vett egy világítós kvarcórát, bár luxuskiadásnak érezte. Nem szabad, hogy idő előtt jöjjön elő. Nem azért fizetett Samuel Ocampónak, hogy az amik hazazsuppolják. Kiváncsi volt, hogy mennyire lehetett hinni az öregnek.

– Rogelio, nem kell fizetned – mondta –, de akkor szerezz magadnak munkát a Clyde-on. Ha nem, akkor honnan lesz kikötői belépőd, mi? És ki garantálja, hogy de Los Angeles katonái nem találnak meg, he? Ezeket kell megfizetned. És ebben az esetben biztonságban utazhatsz! Gondolkozz, megéri?

Jose Ocampo lába zsibbadni kezdett. Megpróbálta mozdítani, de térdével belerúgott valami kiálló vacakba, ezért abbahagyta a kisérletet. Inkább könyökét nekifeszítette a vasnak, s így meg tudta magát tartani.

Vajon meddig tart? Meddig kell itt rostokolni? Ha a hadnagy végzett, akkor jobb helyet kell keresnie. Nagyon remélte, hogy nagypapának igaza lesz. Mindenképpen el kell hagynia az országot. Az a hekus meghalt, ha elkapják…, rossz rágondolni, hogy mi lenne.

Szinte sírva könyörgött a nagypapának, hogy segítsen. Az öreg is rajta volt, látta, hogy mindent megtett érte.

– Nagypapa, hogyan éred el, hogy ne találjon meg a hadnagy? – kérdezte többször is, mert ez izgatta a legjobban.

– Ez az én gondom, bízzál bennem – válaszolta az öreg, és nem mondott többet. – Kijutsz az országból, ezt megígérem!