Orsolya egész nap nem evett. Agya riadót fújt, s hevesen tiltakozni kezdett a szokatlan körülmények miatt.

– Vigyázz! – figyelmeztette. Homlokát apró verítékcseppekkel hintette tele. Fehérre festette arcát. Nem volt hajlandó kormányozni formás lábait se. – Feküdj le! Feküdj le! – zakatolta egyre hevesebben a fülébe.

De nem is olyan egyszerű ilyen állapotban a kabinhoz tántorogni.

A mozgás miatt a falnak kellett dőlni, megkapaszkodni a korlátban, lába tétován kereste a lépések helyét a padlón. Arca a hideg dekoritlemezhez ért. Kellemesen hűsítette. Jaj, de jó volt! Ujjai nem engedték el a korlátot. A hajó megbillent, nem volt elég karja ereje, támaszkodni kellett. Tenyere a másik oldalt kereste. A kabinajtó ott volt előtte, már csak be kellett volna nyitnia és az ágyra zuhanni. A kilincs után nyúlt, ám a mozdulata nagyon bizonytalan volt.

Az ajtó kinyílt, pontosan akkor, amikor ő is lendült, hogy támasztékot, biztonságot keressen. Az ajtóban férje állt, és Orsolya repült hozzá… A lendület vitte, a hajótest megdőlt, a padló hirtelen lejteni kezdett! Hihetetlenül meredek lett! A lába levegőbe lépett, kiszaladt alóla a föld. Závodi erős karja állította meg.

– Úristen Krisztián! Mi történik itt? Mi lesz velem? Meddig tart ez az őrület? – kérdezte halálraváltan.

Az ajtó kattant, beakadt a retesz. Nem kellett félni, hogy becsapódik.

– Gyere, feküdj le, mindjárt jobb lesz – vitte Závodi feleségét az ágyhoz. Orsolya mozdulatlanul hevert. Pár pillanat múlva úgy érezte, hogy már jobb a közérzete. Határozottan jobb lett.

– Ugye nem mész el? Ugye itt maradsz? – kérlelte férjét. Závodi az ágy szélére ült, kezébe vette az asszonyka tenyerét. Csendesen simogatta. Megnyugtatóan.

– Remélem megszokod, kedves. Látod én is megedződtem – próbált lelket verni a halálrarémült Orsolyába.

– Soha, sohasem lehet ehhez a borzalomhoz hozzászokni! – keseredett el. – Haza akarok menni! – mondta sírós hangon.

– Hát ez az, ami lehetetlen… Maradj ágyban, próbálj aludni.

– Gyere te is mellém! – hívta a férfit, és könyörgőn nézett a szemébe. Ez a tekintet most nem volt csábító. Így néz a gyermek a felnőttre, ha először dörög az ég, s még nem látta a felhős égbolton a villámok cikázását. Rettegés, riadalom az ismeretlentől. A férje óvatosan mellékucorodott. Orsolya ölelő karja szorította, nyirkos tenyere simogatta az arcát. Lassan megnyugodni látszott. – Már egy kicsit jobb – mondta csendesen, aztán hozzátette: – De csak egy egész picikét! Te ilyen időben is dolgozol? – kérdezte.

– Hát persze. Nem az időjárás számít, hanem a szolgálat. Ha menni kell, mindenki megy. Mások, mint Barkóczi is, várják a váltást. Nem lehet még késni sem! – magyarázta megnyugtató hangon, de Orsolyát ez most nem vígasztalta. Csak azt volt hajlandó kiérteni a férje szavaiból, hogy elmegy, magára hagyja…

– Ez borzasztó! – súgta. – De amíg el kell menned, itt maradsz, ugye?

A telefon nyolc előtt húsz perccel szólalt meg. A harmadik tiszt mögött halkan csukódott be az ajtó. Nem a zár kattanása ébresztette fel az asszonyt. A hajó egy hatalmas dőlés után az ellenkező oldalra billent.

– Itt hagytál Krisztián! – gondolta Orsolya. – Siess, nagyon siess vissza! – kérte a lehetetlent magában. Még három órát kellett egyedül töltenie! És milyen félelmetes egyedül. Valami kopogott. Kipp-kopp. Szünet. Kipp-kopp. Valami zörgött. Felgyújtotta az olvasólámpát. A fogason lógott férje anorákja. Az alja előrelendült. Aztán megindult, vissza. Kipp-kopp, kopogott a húzózár a dekoriton. Most valami nyikorgott. A szekrényajtó vetemedett, ütemesen követte a hajó mozgását a zaj. Egy billenés, s Orsolya feljebb csúszott a lepedőn. A hajó ellenkező irányba dőlt, feje előbukkant a párna alól, lába megtámaszkodott a kabin falán. Hirtelen hatalmas robajjal a szék hanyattesett. Durr. Egy cipő koppant az ágy oldalán. Dirr-durr, kizuhant két fiók is az íróasztalból. A billegés most már folyamatos volt. Az íróasztal középső fiókja is kiesett, szanaszét gurult a földön minden. Ceruzák, tollak koppantak a szőnyegpadlón. Aprópénzek csörögtek a fal mellett. Káosz, rendetlenség, összevisszaság uralta a kis helyiséget… Rémes!

Orsolya kikászálódott az ágyból, muszáj összeszedni mindent, mit szól majd a férje? Nem tudta, hogy ilyenkor mindent ott kell hagyni. A képeslapokat szedegette, amikor a levegőben találta magát. Kiszaladt a talaj a talpa alól, elvesztette az egyensúlyát, előre vágódott. A karját még ki tudta nyújtani, nehogy fejjel zuhanjon az asztal sarkának, aztán már farolt is vissza. Beleütközött az ágyba, s már azt se tudta, mibe ütközött. Hátra tette volna a kezét, de feneke már belevágódott a radiátorba.

– Jaj…! – kiáltotta, és simogatta volna a fájós testrészét, de máris a fejére kellett ügyelnie, mert a következő rántástól már előre bukott. Belelépett a nagy fiókba, a furnérlemez nagyot reccsent. Tántorgott, elvesztette a térérzékét, s ráadásul belerúgott a szék lábába is. Feladta!

– Vissza az ágyba! – hajtogatta magában, ám ez nem volt olyan könnyű, mint gondolta. De végül kimerülten rázuhant a matracra. Nyöszörögve kereste a lehető legjobb helyzetet a fekvéshez. A hajó veszettül mozgott, s Orsolya csúszkált a lepedőn. Azért lekapcsolta a villanyt, azt remélte, hogy talán elaludhat.

Nem is vette észre, hogy a hajó egyre csendesebben mozgott. Halkan szuszogott, karja félálomban is megtalálta a párnát, s a feje alá gyűrte. Elaludt. Nem tudta, hogy kint az idő rosszabbra fordult, és most a vihar szemből támadta a Clyde tengerjárót.

A kabin két ablaka is a főfedélzetre nézett. A helyiségben nagy összevisszaság, rendetlenség volt. A szófa fölött két kerek ablak figyelte a dühöngő tengert. Az ágyfüggönyöket a férje megkötötte, így nem tudtak a mennyezetre szerelt sínen futkározni.

Orsolya már egyenletesen lélegzett, mélyen aludt.

– Jézusom! – sikított fel álmában. Nem tudta mi volt az irtózatos dörej, ez a hatalmas csattanás mellette. A hajó fémes sikolya kiűzte az álmot a szeméből. Az egész kabin ugrált, rezgett, a földön levő tárgyak pattogtak, rázkódtak, vibrált minden. Keze a villanykapcsolót kereste. Az éles fényben hunyorognia kellett. Fél egy elmúlt pár perccel. Férje mellette aludt már, észre sem vette, mikor jött meg a szolgálatból.

– Akkor pihenhettem pár órát – állapította meg magában, de a szíve még hangosan vert. A felépítmény remegése alábbhagyott. Hallgatta az ismeretlen hangokat.

– Ez felháborító! – méltatlankodott Orsolya magában. – Kint ítéletidő, bent egy remegő feleség, és te alszol? – Úgy érzte, ezt nem lehet annyiban hagyni. Odasimult férjéhez, megcirógatta, még puszit is adott a nyakára. Eredmény semmi.

– Nahát Krisztián! Nem ébredsz fel erre sem? Ehhez mit szólsz? – és az alvó férfi vállába harapott.

– Mi van? Mi történt? – riadt meg a férje, és felgyújtotta a lámpát. Közben a hajó hatalmasat rázkódott, a lendülettől Závodi ráesett feleségére.

– Jé, te nem alszol? – adta Orsolya az ártatlant.

– Nem tudsz aludni? – kérdezett vissza Závodi.

– Ilyen időben? Hogy tudnék?

– Amikor megjöttem, már az igazak álmát aludtad. Nem volt szívem felébreszteni – mosolyodott el a férje.

– Most ébren vagyok! – nevette el magát a nő, és a férjéhez simult.

A hajó megbillent, lecsúsztak az ágy végébe. A lepedőbe gabalyodtak. Závodi lerúgta magáról. A felesége is kitakarózott.

– Vigyázz – figyelmeztette Orsolyát. A tengerész ismeri a hajó mozgását. A férfi megtámaszkodott, kezét a falnak szorította. – Fogózz belém! – bíztatta a fiatalasszonyt. – Jaj! Ne ott! – kiáltaná, de Orsolya már el is engedte, hogy a nyakába kapaszkodhasson. A megdőlő hajótest egy pillanatra megállt, azután hatalmas erővel vágódott az ellenkező oldalra. A padlón a csörgés-zörgés nem csitult. Ceruzák gurultak, a kiesett fiókok nekivágódtak a felborult székhez. A szokatlan zajok a férfit nem zavarták.

– Jól vagy? – simogatta Orsolya arcát.

– Most, hogy itt vagy, igen.

– Ma éjszaka nehéz lesz elaludni. A rossz idő miatt...

– Akkor van egy remek ötletem… – huncutkodott a felesége.

– Sejtem…!

– Úgy érzem, neked is azon jár az eszed – súgta és megfogta férje kezét. A melléhez szorította. Oldalra fordult, bársonyos bőrével simogatott. Csókolózni kezdtek.

– Jaj, de jó így! – mondta Orsolya. A hajó billenése a férjére borította. – Még nem gyömöszöltél meg ennyire! – nyögte, amikor a következő után ő nézte a mennyezetet. – Ez aztán az igazi! Viharban szerelmeskedni!

– Ha te ezt a klubban elmeséled…!

– Ami köztünk történik, nem tartozik senkire… Gyere. Milyen jó neked, fárasztanod se kell magad! Így, ahogy a hajó mozog! Szép lassan, komótosan!

A hajó újra billent. Závodi lecsúszott, pedig Orsolya lába erősen ölelte.

– Hohó, nem menekülhetsz! – nevette, és segített visszakecmeregni az ágy végéből.

– Így egy kicsit nehéz – állapította meg a férje. – Háromfelé kell összpontosítanom, hogy ne csússzak se előre, se hátra, és figyelnem kell a…

– …a lényegre! – mosolygott a felesége, és magához húzta, ölelte, csókolta. – Mondtam, hogy úgy, ahogy a hajó mozgása engedi, úgy csináld!

Tombolt a vihar. A hajó remegett, mint a részeg. Táncolt a felkorbácsolt hullámok hátán. A szél a hajótestnek feszült, az utolsó, hatalmas rohamra készült.

Tombolt a vihar. Beleremegtek, részegek voltak. Testük táncot járt, a szerelem gyönyörű táncát. Egymásnak feszülnek, a robbanás előtti utolsó vad rohamra készültek.

A vihar kiadta utolsó erejét, az orkán kicsit megszelídült.

Robbant a szerelem, s elcsitult a bennük tomboló vihar is.

Remegve feküdtek egymás mellett.

Orsolya hamarosan újra az álmok mezején kóborolt, napsütést álmodott, még mosolygott is hozzá.

*

Ilyenkor jó ám tengerésznek lenni! A víz teljesen sima volt. Majdnem olajtenger ölelte körül a Clyde motorost. A hajó kecses orra habosra túrta a vizet. A hullámok körbeudvarolták, majd apró örvényekre szakadva végigsimították a testét. A hajócsavar a kis forgókat beszívta, megpörgette a vizet, s végtelen országutat rajzolt mögéjük, enyhén kígyózó vonalat font a vízbe. A sirályok is elmaradtak már, nem keringtek rikoltozva a hajófar mögött, s nem lesték Victor Merlos fehér kötényét, hogy mikor önti ki az ételmaradékot, amin veszekedhettek volna. A sirályok csak partközelben követik a tenger vándorait.

Hajót is rég láttak már. Nincs nagy forgalom errefelé. Az éjszakai őrségben levők egymással versengenek, ki lát meg hamarabb egy halvány fényt a horizont közelében.

Rafael Siete kezdte megszokni a munkát. A Clyde az első hajója volt. Most Kovács Endre a horgonygépre küldte dolgozni. A rozsdaverő kalapács szorgalmasan dolgozott. A villanymotor házáról tenyérnyi darabokban hullott le a rozsda. Előtűnt a fém, azt meg drótkefével dörzsölte le. A fiatal matróz meztelen hátán vékony, nedves sávot rajzolt az izzadtság. A nadrágszíj alól kilátszott a rövidszárú farmerból egy keskeny csík. Felitattta a patakocskát, sötétkék, nedves foltot festett a vastag öve fölé.

Agostino Rinera a kikötőbakokat kaparta. Persze a csikk most is szája sarkában lógott. Már nem füstölt, a filterig égett a dohány. Elégedett volt, mert lám, a capitano mégse küldte haza. Bár Merlos szerint újabb telex ment Mexikóba. Csak nem váltják le, hiszen nem telt le a szerződése! Nem értette, hogyan gondolhatja a parancsnok, hogy egy ilyen semmi eset, ok lehet a hazaküldésére… Nem értette a magyarokat…

Pablo Sorińo a kikötőgörgőkön munkálódott. Valami dalt fütyörészett. Ilyenkor nincs helye a beszélgetésnek, majd kávézásnál, meg ebéd után, de főleg este.

Jó hallgatni az öregek sztorijait, együtt kacagni velük. Rafael Siete a sosem hallott nevek mögé magarajzolta arcokat képzelt. Lelki szemével ismeretlen kikötők térképet látta. A kora délelőtti nap még nem égetett, de már volt ereje. A piros karokat, az égő combokat már barnára festette. A válla egyszer már lehámlott, fel se vette. A horgonygép mellett guggolt, szorgalmasan dolgozott. A hídon a harmadik tiszt tartotta az őrséget. Komótos léptekkel sétált fel s alá. Ha megerőltette szemét, akkor még a csinos fiatalasszonyt is láthatná. Ilyen melegben ő is az árnyékot keresi. A híd egyik ajtaja mindig nyitva, hallani kell a zajokat. Agostino az órájára nézett, s abbahagyta a munkát.

– Viszek egy kávét a hídra –, mondta, de senki nem figyelt rá. Ez a dolga, menjen csak. Kis idő múlva Kovács Endre jelent meg.

– Jól van srácok, mehetünk kávézni.

Siete felegyenesedett, a háta már teljesen elgémberedett. Nagyot nyújtózott. A rozsdaverő kalapács nagyot koppant a fedélzet vaslemezén, amikor lecsúszott a horgonygépről.

– Nézzétek, az elek¹! – mutatta Nagy István az elektrikust aki a magasban dolgozott. A kinyújtott kart a szemükkel követték. A radarárboc magasba nyúlik, a tetején lévő vizszintes antenna most nem forgott. Ott állt az elektrikus, s a korlátnak támaszkodva, bámult lefelé. Kezében csillagkulcs volt, az verte vissza a napsugarakat. Előbb az órájára, majd az orr felé nézett. Meglátta a matrózokat. Hevesen integetni kezdett. Beszédesek voltak a mozdulatai…

Karja forgatta a kulcsot, az ujjak az antennára mutattak. Világos volt, az antennával dolgozott. Az ujjai most a levegőt markolászták. Egymás alá fogott, mutatta, hogyan megy le az árbocra hegesztett lépcsőfokokon. De aztán a karja hevesen tiltakozott, hogy nem, nem tud lemászni. Leintett a felső hídfedélzetére, és mutatta, hogy nem megy le. Aztán visszakönyökölt a korlátra, és tovább bámult lefelé. De innen is látták a matrózok, hogy közben szélesen vigyorog.

– Megártott neki a nap – vélte Rinera.

– A sörözésre gyermek az idő, különben is, ő sosem iszik – így Kovács Endre.

– Nézzük meg, mi baja van? – javasolta Nagy István. – Majd felmegyek, és megérdeklődöm.

A fiúk komótosan bandukoltak a decken. Nagy, a hátsó lépcsőkhöz ment, arra egyszerűbb a járás, ha a felső hídra igyekszik valaki. Felnézett, s látta, hogy az elektrikus továbbra is lefelé bámult…

– Mi van elek? – kiáltott a magasba. Már a hídfedélzeten járt, meg kellett hallania odafent a magasban. De a matróz legnagyobb csodálkozására fentről csendet intett a kéz, és lefelé bökött az ujja. Nagy István kíváncsian vette az utolsó lépcsőfokokat. Már a hajó kéményét is megkerülte. Ahogy a kémény mögött befordult, Franciskát pillantotta meg.

Az első tiszt felesége meztelenül napozott. Formás, kerek fenekét mutatta a délelőtti napnak. Nagy István elégedetten szemlélte: kerek hátsója sötét vonalat rajzolva találkozott az összezárt combokkal. Kecses volt a csípő vonala. A fiatalasszony melle kidudorodott az oldala alól. Hogy a tarkója is kellően barna lehessen, szőke haját kontyba tűzte. Homloka formás karján nyugodott, s a vádlija már bronzszínű volt, napolajtól csillogott.

– Na, most mit csinálsz, Pistika? – kérdezte magától, és hátrább lépett, hogy a kémény eltakarhassa. Felnézett. Az elektrikus ökölbe szorított kezének hüvelykujjával felfelé mutatott, és még kacsintott is hozzá. Az intést viszonozta a matróz, s vállát felhúzva kérdezte a mozdulat: mit tegyen?

– Majd a chief! – gondolta, és halkan, hogy Franciska észre ne vegye leosont a lépcsőn.

– A chiefnéni fenekében gyönyörködik az elek – mondta a szalonba lépve.

– Meztelenül napozik? – csodálkozott Kovács Endre.

– Ja – hangzott a lakonikus válasz. – Az első tiszt hol van? – kérdezte.

– Menj fel, és mondd el tapintatosan, hogy mi újság.

– Várj egy cseppet, előbb én is megnézem! – vigyorgott Popescu. – Na, menj, csak hülye humor volt – küldte ki Nagy Istvánt a szalonból.

– Azért szólhatott volna, hogy ne menjünk fel – folytatta a fedélzetmester. – A magam részéről szívesen gyönyörködöm meztelen női fenekekben, de nem a hajón. Nem szeretem, ha zavarba hoznak. Még akkor se, ha nem készakarva teszik…

– De ha nem tudta, hogy nem szabad – védte az első tiszt feleségét Dante Villa.

Barkóczi az íróasztalánál ült, a komputert félretolta és valamit írt egy vaskos füzetbe.

– Mi újság, Pistika? – kérdezte, amint a matrózt meglátta.

– Bocs, ne haragudjon – kezdte mentegetőzve. – De a helyzet az, hogy az elek szeretne lejönni a radarábocról… Franciska meztelenül napozik a felső hídon, és Kétpisti nem mer szólni. Hívja le, legyen szíves!

Az első tiszt felugrott, és azonnal indult. Mi ütött az asszonyba? Legalább szólt volna, hogy mit akar tenni. Kettesével szedte a fokokat, hamarosan meglátta Franciska kerek fenekét. Felnézett, az elektrikus széttárta karját, és megvonta a vállát.

– Akarsz delfineket látni? – kérdezte hirtelen ötlettel. A felesége azonnal felpattant. A törölközőt maga köré csavarta, és mindent otthagyva rohant a kabinba. Mire az első tiszt leért, már feöltözött, és hozta a gépét.

– Hol vannak? – kérdezte izgatottan.

– A… az orrban – mondta a férje.

– A csudába, már elmentek! – szomorkodott az asszony, mert egy árva delfin se mutatkozott, amikor kihajolt a habvédlemezen.

– Hát akkor nincs mit tenni. De Franciska, ha lehet, ne napozz meztelenül…

– Ugyan miért ne? Úgy az egészséges. Szeretem, ha egyenletesen barnulok. Úgy tudom, te is… – nézett hamiskásan a férjére.

– Hát, tudod, nem is miattam, hanem a többiek miatt. Az elektrikus fent dolgozott a radarantennánál… Nem tudott lejönni miattad. Nem akart zavarba hozni.

– Micsoda? Az István engem bámult? Na, majd elkapom, ne félj! Ezt a szemtelenséget! Hallatlan! – A nő gyors iramban ment hátra, férje nem is tudott lépést tartani vele.

Nagy István visszaballagott a szalonba.

– Mindjárt megy az asszonyért – vitte a hírt. – Jó nő, nem mondom – emlékezett vissza a látottakra. – Azért szólhatott volna a férjének, hogy felmegy. Nem otthon van, nem egyedül az övé a felső híd. Akkor ebéd után ezután nem járhatunk fel? Vagy délután együtt fogunk napozni vele? Engem nem zavarna éppen...

– Hű srácok, mit láttam! – lépett be a szalonba Kétpisti, az elektrikus. A fiatal, nyakigláb fiatalember letette a szerelőládikáját a széke mellé, keresztberakta egymáson a lábát, s kávét töltött magának. Nevét könnyű megjegyezni, István István nem sok hajózik. Volt már Dupla Esván, de a Kétpisti ragadt rajta.

– Legközelebb távcsövet is kell rendszeresíteni az elekműhelybe. Először is a melltartó került le, majd a bugyika utána. Amikor az olajjal kente le magát, azt filmre kellett volna venni – lelkesedett. – Hajlong a nő, keni magát a fehér kenceficével. A plédet ráterítette a napozóágyra, hanyattfeküdt. – Kortyolt egyet a kávéjából, majd folytatta. – Franciska tudományos alapokon napozik. A karóráján indítja a stoppert, tíz perc hasonfekvés. Csip-csip-csip, szól az óra, tíz perc jobb oldalon. Újabb csipogás, tíz perc hason, s aztán így forog, mintha nyársra lenne húzva, szépen pirul a husika. Ja, amikor hanyatt fekszik, minden második körben a combika belsejét napoztatja –, vigyorog egyet –, mondom, kellett volna egy távcső!

A kávézók szemei igencsak csillogtak. Irigyelték az elektrikust, aki már mondta volna tovább, de meglátta az első tiszt feleségét.

– Jó kávét! – hangzott a kötelező üdvözlés. Ugyanaz volt a felelet is.

– Na, mi van István, kukkolunk? – fordult Franciska Kétpistihez.

– Már hogy gondolja, Franciska? Én reggel nyolctól fent dolgoztam a radarárbocon, nem én mentem leskelődni, maga jött matinét tartani! – mondta az elektrikus, enyhén mosolyogva.

– Úgy?! – Kora reggeltől engem bámult?

– Elnézést, kilenckor jött fel napozni… – helyesbített az elektrikus.

– Délutáni előadás pedig nem lesz! Ugyanis megkérek mindenkit, hogy hagyjon békében napozni! – folytatta mérgesen az asszony. – Elvégre a felső híd mindenkié.

– De ha dolog adódik… – szólt bátortalanul Kovács Endre. – A felső hídon bármikor adódhat valami munka. Akármikor fel kell mennünk. Legalább annyit megtehetne, hogy szól: oda megyek, ne jöjjenek fel.

– De hát miért mennék máshova? Én ott szeretek napozni és kész – értetlenkedett a nő.

– Rendben van, napozzon ott, de akkor fürdőruhában. Ne cukkoljon senkit. Vannak srácok is akik szeretnek pucéron napozni, de ők is elbújnak valahova. Keresnek egy zugot, a munkacsónak mellé mennek, kívülre, ott nem látjuk őket, és napimádnak – folytatta. – Igaz, a férje a főnökünk, de azt hiszem, ebben igazat adna… – nézett Kovács Endre az ajtóban megjelenő Barkóczira.

– Na, gyere menjünk – hívta az asszony a férjét. – Mit képzelnek ezek, hogy így letámadtak? Te meg miért hallgattál, miért nem álltál mellém? – emelte meg a hangját a folyosón. – Mindenki kukkol, leselkedik utánam, és te hagyod?

– Ez nem kukkolás Franciska… Tessék, mondd el, hogyan támadtak. Természetesen megvédelek. De mielőtt közszemlére teszed a tested, megkérdezhettél volna.

– Akkor eligazítottad volna a bandádat?

– Megmagyaráztam volna hogy nem szokás a hajón vendégeskedő feleségnek meztelenül napozni! És kérlek, ne hívd a matrózokat bandának!

– Feri, miért vagy már megint ellenem? Tudod mit? Menj hozzájuk, és tárgyaljatok ki! – Belépett a kabinba. – Azt is elmondhatod nekik, mit szoktunk az ágyban csinálni, hadd csurogjon a nyáluk! – kiáltotta, és a kabinajtó bevágódott az első tiszt orra előtt, a kulcs is elfordult a zárban.

– Franciska, engedj be. Ezt nem lehet csinálni! – mondta dühösen.

– Miért ne lehetne? – duzzogott az asszony magában. Elvégre nem csinált semmi rosszat. Csak a kellemes délelőtti napot akarta kihasználni. Délben, meg délután olyan erősen tűz, szinte éget, de ilyenkor kellemes. És már milyen szép barna! Megnézte a lábát. Jó, majd szépen kifehéredek itt a kabinban! Egész nap itt leszek, sajnálta magát. A kilincs le-fel mozgott.

– Menj a barátaidhoz, nem nyitom ki! – kiáltotta a férjének.

– Engedj be Franciska! – hallotta.

– Na, jó. Gyere –, mondta engedékenyen, és beengedte. – Feri, miért nem szeretnek ezek engem? – bújt férje karjába. – Én nem akarok mást, csak napozni. Szeretném jól érezni magam a te hajódon, s ha hazamegyek, akkor szép emlékeket akarok magammal vinni. Hogy legyen mire emlékezni, amikor egyedül vagyok, és rád gondolok...

– Majd délután együtt megyünk fel, jó? Együtt fogunk kifeküdni a napra – simogatta Barkóczi a feleségét. – Nem lesz semmi probléma, meglátod. Ha a pici melltartó meg tanga fehéren tartja bőröd, sokkal izgalmasabbá tesz, amikor leveted!